Pár évvel ezelőtt azzal a kérdéssel kerestek meg a hollandiai magyar gyülekezetből, hogy nem tudnánk-e diót küldeni, mivel a karácsonyi ünnepkör alkalmain előszeretettel fogyasztják az ottani magyar testvéreink a diós és mákos bejglit; ami – érzésem szerint – egy kis otthoni (értsd magyarországi, kárpát-medencei) ízt, hangulatot, érzést is becsempész az ünnepbe. Istennek legyen hála, hogy a gyülekezet három diófáján akkor szép termés volt, így tudtunk küldeni, s azóta is számon tartjuk a vianeni gyülekezetet. Azóta is összegyűjtjük a lehullott diót, s tesszük ezt azzal a céllal is, hogy a termésből ajándék lesz. Így történt ez idén is és a gyűjtés, majd némi szárítás után meghirdettük a gyülekezetben a diótörést, amelyre szép számmal jöttek a gyülekezeti tagok. Szükség is volt a sok segítő kézre, hiszen volt mit törni és tisztítani, de a munkával egy délelőtt alatt tudtunk végezni, s ami öröm, hogy mindez nem csak a munkáról, feladatvégzésről szólt, hanem az együttlétről is. Kedves felajánlásnak köszönhetően volt erre az alkalomra is egy kis sütemény, de a serény kezek munkálkodása közben az ugyancsak felajánlásból érkező sütőtök is elkészült a sütőben, és a diótörés mellett megkezdett beszélgetés a frissítő fogyasztása közben folytatódhatott. Szolgálat ez mások felé, jelen esetben a hollandiai magyar testvéreink irányába, de hiszem, hogy e szolgálat a helyi közösségünket is építi, erősíti.