A pünkösdi történetből kitűnik, hogy a Szentlélek cselekvésre indítja a tanítványokat. Ezt vetítette előre Jézus is, amikor megígérte a Szentlélek eljövetelét. Azt mondta mennybemenetelekor az övéinek: erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig (ApCsel 1,8). Ez az ígérete valósággá lett. A tanítványok a Szentlélek kiáradásával erőt kaptak, felbátorodtak, kiléptek Jeruzsálem tereire, prédikáltak, bizonyságot tettek, cselekedtek és az evangélium, a világtörténelem legnagyszerűbb örömhíre terjedni kezdett, s terjed azóta is, eljutva a világ minden helyére. Látjuk azonban azt is, hogy a tanúságtétel nem csupán szavak által történik, mégha a pünkösdi eseményeknél Péter prédikálására tér meg és keresztelkedik meg 3000 ember. A tanúságtétel mellé sokszor látható cselekedet is párosul, és olykor maga a tett, a véghezvitt cselekedet lesz bizonyságtétellé. Ez bizonyos értelemben már pünkösd előtt is jelen volt Jézus tanítványainál, hiszen olyan sokszor mutatták meg hitüket Krisztusnak való engedelmességük által, vagyis a hitük mellé cselekedet párosult. Gondolhatunk a kánai menyegzőre, ahol Jézus szavára töltötték meg a vizeskorsókat, amelyekből a csodatétel után bort tudtak meríteni. Az ötezer ember megvendégelésénél a tanítványok ültetik le csoportokba a sokaságot, viszik nekik az eledelt és szedik össze a maradékot. Virágvasárnapon Jézus szavára mennek el egy közeli faluba, hogy onnan a szamárcsikót elhozzák, amin Mesterük bevonul Jeruzsálembe. Néhány kiragadott példa csupán, de a sort hosszan lehetne folytatni annak alátámasztásaként, hogy Krisztus szavára engedelmeskednek, cselekednek az övéi. Pünkösd után már nem Krisztus elhangzó szava indítja a tanítványokat, hanem a Szentlélek munkálja ki a szándékot, az akaratot és formálja a belső hitet külsőleg is látható cselekedetté. Ez nem csupán Péter előállásában, a tanítványok fellépésében látható, hanem abban is, amit az első gyülekezet kapcsán leír számunkra az ige: részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében (azaz az úrvacsorában) és az imádkozásban. Nagyon hamar elindul a diakónia, a szeretetszolgálat a gyülekezetben, ami a másikra való erőteljes odafigyelést, a bajok és nyomorúságok közös hordozását is jelentette. Rövid időn belül olyannyira megsokasodott a feladat az éppencsak megszülető egyházban, hogy a tizenkét apostol már nem volt képes ellátni a gyülekezettel kapcsolatos tennivalókat. Érezve, hogy ez akár a szolgálat rovására is megy, összehívták a gyülekezetet és munkatársak kiválasztását kérték: Ekkor összehívta a tizenkettő a tanítványok egész gyülekezetét, és ezt mondták nekik: Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál. Hanem válasszatok ki magatok közül, testvérek, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába, mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett (ApCsel 6,2-4). Ebből az látható, hogy az egyház kezdetétől fogva a különböző feladatokat különböző emberek, olykor akár csoportok végeznek el, de őket is a Lélek tölti meg, indítja és tanácsolja bölcsességgel. Ott akkor a szeretetszolgálat elvégzésére választották a hét diakónust, vagyis a feladatuk az volt, hogy az ételt igazságosan osszák el, forgolódjanak az asztalok körül a közös étkezéseknél, az anyagi javakat, adományokat kezeljék, amit ma talán adminisztratív feladatnak mondanánk. Az fentiekből kitűnik, hogy már az első gyülekezet életében szükség volt munkatársakra, a gyülekezetet, s így Isten országát építő szolgatársakra, amely szükség az egyház növekedésével még inkább megnövekedett. Urunk úgy tervezte el az egyház szolgálatát, hogy abban mindenki megtalálhatja a maga szerepét, megtalálhatja a neki adott ajándékok függvényében a szolgálati területét. A korinthusi gyülekezetnek írt levelében Pál apostol már azt boncolgatja, hogy milyen különböző kegyelmi ajándékokat kapunk. Nyilvánvalóan látja, hogy ki miként, mivel szolgál a közösségben, és ezért is igyekszik e tekintetben útmutatást, vezetést adni. Azt írja: A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz (1Kor 12,4-5). Itt ugyan az apostol kifejezetten a Lélek ajándékairól beszél, de minden hitből fakadó cselekedettel Istenünknek tudunk szolgálni és tudjuk építeni embertársainkat, vagy éppen közösségünket, gyülekezetünket. Ha visszatekintünk az egyház történetére, vagy bepillantást nyerünk egy-egy gyülekezet múltjába, azt látjuk, hogy mindenkor voltak – hol többen, hol kevesebben –, akik szolgáltak, buzgólkodtak egyházukért, végső soron azért munkálkodtak, hogy Isten országa terjedjen a földön, közelebbről a saját környezetükben. Istennek hála, ha korunkban is láthatjuk a hitből fakadó cselekedeteket, a gyülekezetért való buzgólkodást. Örvendetes az, hogy gyülekezetünkben is vannak olyan feladatok, amit örömmel vállalnak. Jó azt tapasztalni, hogy mindig vannak, akik egy-egy szeretetvendégség szervezésekor különösebb kérés nélkül járulnak ahhoz hozzá. Hálára indító, amikor a meghirdetett templomtakarításra – régebb óta Szeretethíd programra – annyian jönnek, hogy a tervezettnél is több feladatot sikerül elvégezni. Örömteli, amikor egy-egy nagyobb feladatnál vannak, akik akár több napjukat is odaszánják. Ilyen volt a templom belső felújítása, vagy idén tavasszal a gyülekezeti otthon külső festése, aminek köszönhetően külsőleg újult meg közösségünk épülete. Minden ilyen feladat elvégzése arról tanúskodik, hogy az idejét, erejét, vagy akár anyagi javait is odaszánó számára fontos az a közösség, amiért áldozatot vállal. A munkát, szolgálatot végző számára fontos az egyház, annak ügye, feladata, világban való jelenléte, az evangélium hirdetése; végső soron Isten fontos a számára, akinek dicsőségére munkálkodik. Ezt látjuk az első pünkösd után is. Az apostolok nem mérlegeltek, nem azt kérdezték, hogy mi lesz ebből a hasznom, de még csak nem is azt mondták, hogy csinálja más, s a tizenkettő sem egymásra mutogatott, de az újonnan megtértek sem az apostolokra, hanem a kapott ajándékaikkal, a Lélek indítására szolgáltak. Ezt tették a reformátorok, így szolgáltak a templomépítő elődök, vagy nehezebb körülmények között is egyházukat fenntartó, Isten országáért buzgólkodó ősök. Ha Isten Lelke indít, mi sem tehetjük meg, hogy nem tesszük, amit keresztyénekként tennünk kell. Látjuk persze a nehézségeket és az akadályozó tényezőket a szolgálat vállalása tekintetében. A társadalmi berendezkedés nem segíti a szolgálatvállalást egy-egy gyülekezeten belül, vagy akár az önkéntes munkát bármilyen közösségben. A rendkívül sok munkaóra, a magas nyugdíjkorhatár, a kevés szabadidőnkre igényt tartó programok sokasága, de akár saját magunk kényelme is útját állhatják annak, hogy a saját talentumainkkal járuljunk hozzá gyülekezetünk, vagy egyházunk építéséhez. Bizonyos, hogy ez akár feszültséget is okozhat a hívő ember számára, ugyanakkor a Szentlélektől kérhetjük a bölcsességet és az iránymutatást arra nézve, hogy mi az amit ránk bíz, amit általunk akar elvégezni, amiben minket akar eszközeivé tenni abban a gyülekezetben, amelybe helyezett, abban a közösségben, ahová megváltott gyermekeként állított. Az azonban bizonyos, hogy feladata Isten minden hívő gyermekének van az ő országa építésében.